Szavakat keresni egy nő
Hatékonyan és előrevivően ugyanis kizárólag úgy lehet megvitatni esetenként szinte felfoghatatlanul sokrétű, -például szavakat keresni egy nő társadalmi csoportokat érintő- problémákat, ha egyrészt legalább bizonyos kulcsszavak alatt ugyanazt értjük, másrészt ezek a szavak anélkül írják le a jelenségeket, hogy eközben embereket vérig sértenek, megaláznak, sztereotípiák alapján kategorizálnak, elvágva ezzel a normális párbeszéd további lehetőségét.
A politikailag korrekt beszédmód elterjesztését eredetileg pontosan ennek elkerülése motiválta.
A kritikusoknak abban persze igazuk isten személyesen tudja traktat, hogy a politikai korrektség címszava alatt leginkább az emberi jogi fókuszú liberalizmus nyelvi kanonizálása zajlott le, így a PC forradalma elsősorban olyan területeket érintett és olyan csoportok szexuális és etnikai kisebbségek, nők, fogyatékkal élők stb a kedvezményezettjei, amelyek a liberális értékrend hagyományos gyámolítottjai voltak.
Mind a baloldali,- de tegyük hozzá — esetenként a konzervatív kritika is megalapozott lehet tehát.
Ha éppenséggel mélyen hívő keresztények háborodnak fel egy-egy általuk sértőnek vélt poénon, kifejezésen, akkor rendre a szólásszabadságra való hivatkozással söprik le a kérdést az asztalról, mondván: szabad nyilvánosságban nem ildomos annyira érzékenynek lenni.
Ezen a ponton adódik a kérdés: ha ez így van, ha a PC valóban nem más, mint a liberálisok beszédmód szabályozó monopóliuma, szükség van rá egyáltalán?
A válaszom egyértelmű nem. Noha a végső és legfontosabb érv alighanem mégiscsak ez.
A megoldást nem a PC felszámolása, hanem eredeti céljának, jelentésének visszaállítása és egyúttal fókuszának kitágítása jelentené. A politikailag korrekt beszédmód válsága ugyanis ma elsősorban arra vezethető vissza, hogy élharcosai már nem egy-egy szót, kifejezést akarnak a kollektív szótárunkból kiiktatni, és valamilyen kiérlelt, méltányolható szempontrendszer alapján mással helyettesíteni.
Ezzel a PC hívei a saját farkába harapó kígyó helyzetébe kerültek: a kvázi-haladó szellemű ideológiai konszenzus irreális mértékű, erőszakos kitágításának kísérletével lemondanak arról, hogy a saját nézeteik össztársadalmi hasznáról, igazságáról szélesebb társadalmi rétegeket is meggyőzzenek, akár fárasztó, izzadságos vitákon keresztül.
A jobb híján populistának nevezett mozgalmak előretörésének, a végletekig leegyszerűsítő, majd ennek nyomán a primitív, nem PC- beszédmód terjedésének kevés dolog ágyaz meg jobban, mint ez a mentalitás. Ha az a cél, hogy a társadalmi kohéziót legalább minimálisan szavatolni képes, szenzitív beszédmód megmaradjon, erre a legjobb gyógyír alighanem az lenne, ha a jelenleginél lényegesebb nagyobb bátorsággal, és a vágyálmok helyett a valóság iránti nagyobb fogékonysággal vetnék bele magukat olyan témák kivesézésébe, amelyek a PC-t tűzzel-vassal üldözők kedvenc vadászterületei, legyen szó akár az etnikai kisebbségek integrációjáról, akár demográfiáról vagy bevándorlásról.
Mindenkinek jobb lett volna, ha a magyar közélet nem jut el oda, hogy a parlament falai között kelljen ex-szkinhedekkel a cigánybűnözés szóról szemantikai vitát folytatni.
Ehhez azonban arra lett volna szükség, hogy azt a leírhatatlan nyomort, a szavakat keresni egy nő párhuzamosan, alattomosan felemelkedő etnikai töltetű feszültséget, szorongást, amely végül kitermelte a keresletet a kifejezés iránt, idejekorán felismerjék, kezeljék, és legfőképp: megtalálják azt a fogalmi rendszert, amelyben beszélni lehet róla.
